Széljegyzet Daxról és a trillekrôl

Sokadszori nekirugaszkodásra ismét merengjünk a trilleken! Személy szerint, ha megfeszülök, se értek bizonyos dolgokat. Daxet úgy ismerjük, mint a leghumánusabb, legjóindulatúbb, legmegbízhatóbb lények egyikét. Lehetnek vad dolgai, de ezt valahol el is várjuk tôle. Most már minden pillanatát úgy nézzük: lássuk, mikor fog ismét valami érthetetlent, megbotránkoztatót, furcsát tenni? Élete kimeríthetetlen kút a kíváncsiság számára.

Vannak azonan olyan pillanatok, mikor kiderül: létmódja milyen fájdalmasan is különözik a mienktôl. Ilyen érdekes pillanat a "Jadzia halála", ami a 4. szezonig kétszer fordul elô, a "Dax" és az "Invasive Procedures" c. epizódokan. "Jadzia halálának" azokat a helyzeteket nevezem, mikor Dax arra készül, hogy össz-daxi érdekek alapján feláldozza Jadziát.

A "Dax"-ben egy Curzon által elkövetett "bűnért" kell Jadzia testének vállalni a halálbüntetést, az "Invasive Procedures"-ben pedig Dax másik hostba költözik: Verad, a kétségbeesett, megbukott trilljelölt érkezik az állomásra, hogy elvegye azt, ami ôt 'jogosan megilleti': a szimbióta Daxet. Dax mindkét esetben megdöbbentô könnyedséggel dönt. Könnyü neki.

Láttam egysze egy fényképet a National Geographic Indiáról szóló összeállításában. Egy kisfiú holttestét ábrázolta: a fiút elefánt taposta halálra. A kép kommentárja szerint az arra járók teljes közönnyel viseltettek a látvány irányában: természetes, hogy elôfordul ilyesmi. Nemcsak az elefántos 'balesetek', hanem a halál is. A halál a reinkarnációs hitek szerint csak egy hétköznapi esemény az életek láncában, nem kell különösebb figyelmet szentelni neki.

Tudom, hogy a Trekkerek most felháborodottan hördülnek fel: a trill-kérdés nagyon buta túlegyszerűsítése a reinkarnációval elôjönni! Ez kétségkívül így van. Csakhogy: mi látszik felénk, emberek felé ebbôl az egész trill-dologból? Az, hogy ha trillek vagyunk és meghalunk, kis szerencsével új testet kapunk, s élhetünk tovább! Sôt, egy egész nagyszerű, komoly civilizáció legfôbb tásadalmi szerve ügyel arra mindenek fölött, hogy a mi értékes életünk megôrzôdjék, hiszen annyit tudunk, annyit tettünk, annyit láttunk, hogy immár a világ legnagyobb kincsei közé tartozunk. A trill élete nem egy ember élete, hanem szinte közügy.

Az "Equilibrium" óta tudjuk, hogy ahhoz, hogy valaki host lehessen, egyáltalán nem kell kiválónak lennie. A trill társadalom majdnem fele alkalmas a szimbiózisra. Az egész alkalmassági procedúra bölcs óvintézkedés a gyarló reakció ellen: ha ez kiderülne, mindenki megpróbálna szimbiótát szerezni, s azok így gyorsan egyfajta felsôbbrendű létet biztosító vagyontárggyá válnának. Mert lehet, hogy csak errôl van szó: szorongunk a ránk mért idô szűk volta miatt. Néha úgy érezzük, még húsz év is sok, de gondoljunk bele: azzal a perpektívával, hogy bármi történik is, biztosan lesz még egy és még egy esélyünk -- mennyivel másképp festene így a világ!

A szimbióták -- bár ôk ezt nem értehtik -- a humanoidok számára a halhatatlanság fétisei, az ember egyik titkos vágyát jelképezik, mert 'ki idôt nyer, éltete nyer'. Ha a leélendô életekrôl van szó, a mennyiség tényleg átcsap minôségbe. S hogy miért nem értik ezt a trillek? Mert nem értik a halált. Dax élhet abban az illúzióban, hogy immár mindent látott, amit látnia kellett, s a "Dax"-ben a végleges halál elé talán csak mint új megismerendô elébe tekint. Ami az "Invasive Procedures"-t illeti: miért ne próbálná ki Dax Verad életét is? S Jadzia csak akkor kezd szorongani, mikor Dax már nincs vele. Gondoljunk az epizód utolsó képére: ezen a felemelôen szomorú tablón elöl a kudarcot vallott Verad kétségbeesett arca látható, s a háttérben a türelmes, kissé aggodalmas Dax. A kép nemcsak Verad sorsát foglalja össze, hanem minden emberét is: meg kell tanulnunk a világunkban található kiválót elfogadni annak, ami, s nem hasonulni hozzá, mert abból újra csak ilyen tragédiák fognak születni.

Tessék hozászólni.

Ysu